BebiBlog

A sport reprezentálása a filmben.

Luc Besson B13-Ultimátum című filmjében elenyésző mennyiségben mutatkozik meg a parkour. Ha egy filmben akarok reprezentálni egy sportot, akkor nem rakok alá egy átlagos, hollywoodi sztorit, hanem inkább releváns sztorival próbálkozom (jóllehet Besson-nak nem a reprezentáció volt a célja, ráadásul mindkét filmben csak forgatókönyvíró volt). Például ne a falakkal elkerített negyedüket akarják megvédeni a főszereplők, hanem mondjuk a sportjukat. A Yamakasi már inkább szól a parkour-ról. A történet egyszerűsége nem érdekes, mivel tökéletesen bemutatja ez a film a parkour világát és szépségét. A B13-U.-val az a baj-bár a történet egy fokkal érdekesebb-hogy egyáltalán nem foglalkozik a sporttal, csupán látványelemnek, kiegészítőként alkalmazza, ugyanúgy, mint az autókat az autósüldözéshez. A Yamakasi sokkal közelibb, a B13-mat pedig már elragadta a hollywoodi szörny-bár a kamerakezelése nagyon tetszik. A Yamakasi-ban valahogy személyesebb a cél, egyetlen emberről van szó, egyetlen ember életéért csinálják azt, amit a legjobban szeretnek.

Ha egy filmet kéne rendeznem az ’agresszív korizásról’ akkor nem terelném el a néző figyelmét mindenféle verekedős, autósüldözéses jelenetekkel, hanem inkább a sportra koncentrálnék: egy városban sokan koriznak, de nincs skatepark a közelben, így az utcán gyakorolnak, ami nem tetszik a helyieknek. A srácok követelik az önkormányzattól, hogy legyen egy hely ahol nyugodtan tudnának gyakorolni, egy skatepark. De a kormány mindenféle kibúvókat keresés, és nem tesz semmit az ügy érdekében. A korisok pedig tovább koriznak az utcán, tovább ’rongálnak’. Míg ki nem éleződik a vita a kormány és a korisok között és megépül a park. Persze ez le van egyszerűsítve, számtalan elemmel lehetne még a sztorit fűszerezni: gördeszka( vagy más extrémsport) vs kori, sport vs öregasszonyok és természetesen a sport reális bemutatása, nem úgy, mint a B13-ban amikor 15 méter magasról egyik tetőről a másikra ugrik át a gyerek és egy bukfenccel ki is váltja a boka-térd-sípcsont nyílttörés kombót. (ezek a jelenetek persze a laikusoknak és az adrenalin függőknek szólnak)

Épp ami nap olvastam egy feminista szövegben, hogy „azok vagyunk, amit beszélnek rólunk”. Ez teljesen illik a sportokra a filmekben. Egy film el is torzíthatja annak a bizonyos sportnak az imidzsét. Fontos hogy reálisan tükrözze a sport adottságait. Nem lehet elmásítani valamit csak a film érdekében. Ezen betűk egymásutánját Hollywood persze nem érzékeli. De szerintem úgy lehet értékelhető sportfilmet alkotni, ha a sport érdekét tartjuk szem előtt. Ezt nem úgy értem, hogy legyen rémunalmas a film, hanem úgy hogy inkább segítse a sportot, mint hátráltassa. Itt felmerül az, hogy ha nem torzíthatjuk el a sportot, akkor minek filmet csinálni róla, miért nem elég annak a kis szubkultúrának a videóterméke a sportot űzőknek? Erre a válasz a tömegkultura, sokkal több emberhez eljut egy mozifilm, mint egy ’privát’ dvd-n kiadott videó, még akkor is, ha a film nem sikeres.  Sokkal több ember megérti így, hogy mit is akar mondani a rendező vagy éppen a sportnak mi a lényege, hogy a sport maga mit akar mondani, vagy jelenteni.
Akármennyi videót is csinált a sportbeli önjelölt rendező, meglehet, nem tudná a film nyelvére lefordítani azokat a dolgokat, amelyek ki akar fejezni a filmjében amit a sporttal akar kifejezni. Egy rendező le tudja fordítani ezeket a gondolatok a mozifilm nyelvére és így a tömegkultúra nyelvére is. De ez persze csak gyakorlatban igazolódna.
Egyre inkább fejlődnek a koris videók, mind technikailag mind szerkezetileg. Talán pár év múlva már nem lesz szükség, hogy egy kívülálló csináljon filmet rólunk, hanem egész egyszerűen saját erőből képesek leszünk rá.
Mint már említettem a releváns, sporthoz kapcsolódó sztori fontos, és akkor vonzza a film a sportolókat, a laikusok pedig egy személyes kis történetet láthatnak, nem pedig valami ’világmegmentős’, rakétás, James Bond-os egyveleget. (B13)
Kérdéses az is, hogy egyáltalán kéne-e filmet csinálni a korizásról. Szerintem a legtöbb ember tökéletesen meg van elégedve az ipar kitermelt koris videóival, vajon mivel lenne jobb, ha készítenének egy sztorival ellátott filmet is? Mennyivel lenne jobb, ha egy ’blockbuster’ által a világ minden egyes szegletében ismernék azt a kifejezést, hogy agresszív görkorcsolya?-ami mellesleg a lehető legostobább név, amit kitalálhattak. Rengeteg kívülálló, laikus cég is beszállna az iparba és lehet, hogy ez nem tenne jót nekünk. Mindenféle reklámba beleraknának egy görkorist, gondolkodás nélkül terjesztenék a sportot, a profit érdekében, nem törődve a sport valódi tulajdonságaival. Torz képet festenének esetleg a korizásról. A gördeszkának szerencséje volt, mert kialakult egy olyan kőkemény kép róla hogy még a bmx-esre is ’deszkást’ üvöltenek, ha csúszik egy padkán. De mi lenne a görkorcsolyával? Vajon ugyanilyen szerencsénk lenne? Nem olyan biztos.

A B13-ra visszatérve, az is egy érdekes gondolat, amit Székely Csaba vetett fel a filmtett.ro internetes oldalon, hogy a faji különbségek ellenére semmi zsörtölődés nincs a szereplők között: neonáci, arab, fehér és  fekete: „ […]még csak késztetést sem érez, hogy legalább egy icipici, aprócska, kedves rasszista mondatot megeresszen. „ .
Sok bőrt már erről a parkour dologról sem lehet lehúzni, örülök hogy a kori nem jutott el idáig. De az is érdekes hogy a gördeszka sem. Természetesen millió (dollár) bőrt lehúztak már róla, majdnem minden filmben jelen van- sokszor fel is háborodnak a deszkások hogy a zenei klipekben a bűnöző legtöbbször gördeszkán közlekedők-de nem készült szerintem annyi film a gördeszkáról, mint mondjuk a  parkour-ról, ez betudható a látvány-faktornak is. Még a leghülyébb nézővel sem lehetne elhitetni hogy 15 métert ugrat valaki egy gördeszkával, vagy mégis?...

A Yamakasi bennem egy feeling-es filmként maradt meg. A sztori: összegyűjteni a pénzt az őket utánozó, és balszerencsésen eső gyerek szívműtétjéhez. Elég egyszerű, a filmkritikusok Besson egyik legrosszabb filmjeként tartják nyilván. Ha a sport szemszögéből nézzük, akkor szerintem a legjobb. ’Thin man’ ezt írja a Yamakasi-ról a mozinet.hu internetes portálon: „ember legyen a talpán, aki képes izgalmassá tenni azt, ahogy néhány antipatikus, egyéniséghiányban szenvedő, kallódó huszonéves a falon mászik.”.
Ezzel mélységesen nem értek egyet, szinte nincs is mit hozzáfűzni. Egyértelmű, ha másfél órán át néznénk, ahogy ugrálnak, elaludnánk, de ha van egy kis sztori, ami megfűszerezi a dolgot és értelmet, okot ad a „falon mászkálásra” akkor már teljesen elviselhető. A cikk nyelvezetéből is látszik, hogy egy laikusról van szó: a „falon mászik” kifejezés lenéző és hozzá nem értő embert tükröz.

(kicsit eltérve a témától)
A másik probléma az emberekkel hogy sztereotípiákat alkotnak anélkül, hogy tudnának bármit is arról a bizonyos sportról. Pár példa erre:

• Nem egyszer hívják az agresszív korizást gördeszkázásnak, és zavarnak el úgy hogy „gördeszkázzatok máshol”. Volt már arra is példa, hogy: „Bohóckodjatok máshol”…
• Győrben kitiltották a gördeszkásokat a belvárosból és egy ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy most akkor mi lesz velem…
• Alapvetően rongálásnak fogják fel az emberek ez(eke)t a sporto(ka)t

 A sztereotípiák halmozódása vezetett odáig, hogy gördeszkán megy a bűnöző, vagy ha valaki a korijával, deszkájával ugrik egyet az már rongálás (ezért is tiltották ki a győri belvárosból deszkásokat…) és így a cikk írójának a megjegyzéséig, a ’falon mászkálásig’. A parkour még nem tart ott, hogy besorolja a tömeg a rongáló sportok közé, de a gördeszkát és a korit már egy kalap alá vette a nép. Természetesen a nagyobb ette meg a kisebbet és a korit hiszik gördeszkának nem pedig fordítva.

A sportfilmek ezek a tévhitek részleges eltörlésére is jók. Ha például én meg akarnám mutatni valakinek, hogy mi is az  a parkour akkor a Yamakasi-t mutatnám meg neki, nem a B13-at.  A B13-nak csak díszítőeleme a parkour, nem arról szól.

Van másik oldala is a sztereotípia dolognak. Claire Johnston, feminista filmteoretikus, például azt írja az egyik tanulmányában, hogy „[…]a sztereotípia nem egyszerűen banális kép; hanem a valóságot annak típikus vonásaiban ábrázoló s ilyen módon első látásra felismertető eszkösz […]”(Johnston, Woman’s Cinema as Counter Cinema, 1973)
Így lehet, hogy inkább ennek a sztereotípiának a gyökerét kéne kutatni nem pedig háborogni. Szerintem a korizásra (és más hasonló sportra) kivetített szterotípia gyökere egyértelműen a gördeszkából ered, mint ahogy ezt már fentebb sejtettem. Egyszerű az ok. A gördeszka jött előbb, mint extrémsport, elfoglalta a trónt, beleégette jelét az emberek agyába és gondolkodásába (megjegyzem, mint általános sport, a görkorcsolya volt előbb, köszönet ezért a belga Josef Merlin-nek, aki 1760-ban be is mutatta a görkorcsolyát és első trükként bele is szállt egy tükörbe).

Egyfajta laikus gondolkodást teremtett meg és ezt a gondolkodás-módszert előszeretettel használják az emberek.
Meglehet az egyetlen esélyünk a változtatásra a film, de ez nem megy majd egyik napról a másikra, és nem is lesz egyszerű.